 |
| képek: port.hu |
Bár hollywoodi filmekre ritkán megyek el a moziba, most mégis úgy döntöttem,
Chistopher Nolan Odüsszeia című nagyszabású eposzára (opuszára) érdemes ídőt szánnom, hiszen (többek között) néhány hét múlva itt az új tanév, jönnek a kilencedikesek, muszáj képben lenni.
Előre bocsátom, hogy az alábbi gondolatokat nem filmkritikának szánom. Olvastam néhány jót, fogok is rájuk hivatkozni, de mivel sem klasszika-filológus, sem filmes szakember nem vagyok (sőt, bevallom, még a Nolan-életművet sem különösebben ismerem), nem a profi (filmes, irodalmi) szakmai véleményalkotás vagy a tanulmányírás a célom, és a saját szubjektív nézői élményeimre fogok hagyatkozni.
A filmet nézve ugyanis végig azon tűnődtem, hogy sok szempontból igenis remek alapanyag (de legalább kiegészítő) lehet ez a mozi ahhoz, hogy az Odüsszeiát, mint középiskolai (kötelező) tananyagot közelítsük a befogadókhoz, vagyis a 14-15 évesekhez. Az van ugyanis, hogy bizonyára még jó sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a kronológikusság elvét követve ne a középiskolai évek elején kelljen ezzel a szöveggel foglalkozni és/vagy ne legyen okvetlenül muszáj a homéroszi eposzokon keresztül beszélnünk és gondolkodnunk a.... milyen kérdésekről is? Ahogy viszont a film is bizonyítja, a klasszikusokhoz való viszonyulás, azok értelmezése időről időre átalakul, amihez nem baj, ha az irodalomtanítás is némileg felzárkózik, de legalábbis tudatosítja és átbeszél(tet)i ezt a jelenséget.
Félreértés ne essék, irodalmárként (reneszánszosként) kifejezetten kedvelem a görögöket, ezek a szövegek nagyon is érvényes mondanivalót hordoznak, a hagyományteremtő szerepük és a jelentőségük megkérdőjelezhetetlen, de azt most már ideje lenne elfogadni, hogy a diákjaink (2026-ban) csupán "bemondásra" nem lesznek képesek ezt a szép eszmét magukává tenni, az "alapműveltség" fogalmát hallva pedig legfeljebb udvarisasan bólogatnak, miközben csendben végigunatkozzák az órákat. Ennek persze számtalan oka van, amibe nem fogok részletesen belemenni (elavult NAT, rossz minőségű tankönyvek, frontális módszertan, stb.).
Azt az egy dolgot azonban mégis kiemelem, hogy manapság a férfiszempontú irodalmi szövegekkel (vö. kánon és hagyomány, valamint genderkérdések) nemhogy egy diáklánynak, de egy fiatal fiúnak is elég nehéz azonosulni. Hazafias és nemzeti nevelés, valamint szinifikánsan növekvő politikai aktivitás és részvételiség ide vagy oda, egy tinédzsert mégis csak leginkább a saját problémái érdeklik.
A kiindulópont tehát a rosszul keretezett, de kötelezően megtanítandó tananyag és a kamaszok érdeklődése.
MI VAN A TANKÖNYVBEN
Nyugodtan elszidhatjuk a jelenleg kötelező tankönyveket, de az igazság az, hogy ezek (persze a megfelelő referenciák nélkül) nagyrészt a régebbi tananyagokat írják újra úgy, hogy bennehagyják az összes avítt és idejétmúlt információt, de legalább sem a fókuszukban, sem a feladataikban (ha vannak) sem korszerűsítenek semmit. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy beleolvas az OFI-s tankönyvekbe, és netán emlékszik a saját középiskolai irodalomóráira, ijesztően sok azonosságot fog tapasztalni. (Szoktam emlegetni, és sajnos nem vicc, hogy tulajdonképpen simán tudnék a gimnáziumi füzeteimből 'oktatni', ha nem dobtam volna ki őket ezer éve.)
Az Odüsszeia (és az Íliász) kapcsán ma is meg kell tanítani a thébai mondakört, az eposz fogalmát és az eposzi kellékeket, az időmértékes verselést (ez elég nagy kín), megismerni a történeteket, majd--és ez a legfontosabb--összevetni a két eposz világképét és embereszményét.
Odüsszeuszról a következőt lehet olvasni:
Valamint: "hajóval megtett útjai során a főhős jellemében megerősödött, a nehéz próbákat kiállta, értékrendjét a tapasztalatai árnyalták. A megpróbáltatások leküzdése révén töltötte be a neki rendelt, kényszerűen hosszú utazások célját. A Trójából Ithakába megtett hosszú hajóút az életúttal mutat metaforikus kapcsolatot: mindkettőnek kezdete, vége, útvonala és célja van, és a két végpont között eltelt időben az utazó jellemfejlődésen megy keresztül. Az eposz fontos és az irodalomtörténet későbbi korszakaiban visszatérő motívuma a megérkezés jellemző történetbeli fordulata. Így jut a zárlatban fontos szerephez a családegyesítés, a hűség, az igazságszolgáltatás és a rend fontos értékrendi üzenete."
A történet végéről pedig:
"Az eposz végjátéka nem egyszerű bosszúállás és véres leszámolás, hanem morális igazságszolgáltatás is. Odüsszeusz ugyanis nem elégedett meg az erkölcseikben elbukott kérők életének kioltásával. Végső célja a palotában megbomlott rend helyreállítása volt." (forrás:
OFI Irodalom 9.)
Mi ez, ha nem vaskos közhelypuffogtatás, ami (a megfelelő és szükséges tanári beavatkozás nélkül) arra nagyszerűen alkalmas, hogy elidegenítse és totálisan érdektelenné tegyen egy fiatal olvasót.
ÉRDEKES KÉRDÉSEK #1 - ADAPTÁCIÓ ÉS HITELESSÉG
Ma már az irodalomórák alapvető eszköze a filmnézés, ami persze akkor hasznosul igazán, ha nem az olvasást helyettesíti. Másrészt nem baj, ha minőségi filmeket viszünk be és azokkal reflektíven bánunk, magyarán elemezzük őket és beszélgetünk róluk.
Dragon Zoltán az alábbi remek írásában nagyon közérthetően foglalja össze azokat a pontokat, amelyek mentén (a filmadaptációk kapcsán) vérre menő viták generálódnak azzal kapcsolatban, mit jelent a 'szöveghűség', a 'hitelesség' és egyebek.
Ha azt gondoljuk, hogy ez a jelenség nem érdekli a tinédzser korosztályt, nagyon is tévedünk, hiszen a közösségi médiában zajló a karakterek nemével, származásával, bőrszínével, stb. kapcsolatos kommentháborúk éppen azt mutatják, hogy egyrészt érdemes elbeszélgetni a művészi szabadságról az adaptációk kapcsán (persze ezzel párhuzamosan a woke forradalomról is lehet), másrészt rá lehet mutatni a kultúrtörténet (és a filmművészet) számos korábbi példájára, amelyeket a tanulók (de talán már a szüleik sem) koruknál fogva nem biztos, hogy ismernek.
Ha valakit például zavar, hogy Nolan filmjében Heléna és Klütaimnésztra sötét bőrű (Lupita Nyong’o játssza), nyugodtan fel lehet hívni a figyelmet, hogy például L. J. Mankiewicz 1963-as
Kleopátra című nagyszabású koprodukciójában
a fáraónőt Elizabeth Taylor brit-amerikai filmcsillag alakította, ami szintén lehetne történelemhamisítás, ha akkoriban foglalkoztak volna ezzel. Bátrabbak beszélgethetnek a
blackface jelenségről is (ezt a jelenséget a tini korosztály biztosan ismeri), vagy arról, hogy a
történelmi emlékezet hogyan alakítgatta Jézus külsejét az elmúlt évszázadokban (ez a Biblia témakörhöz is érdekes lehet).
A kulturális reprezentáció kérdésköre persze nagyon összetett (és ennyi időnk biztosan nincs), de mindez esetleg jó alap lehet ahhoz, hogy rámutassunk, hogy voltaképpen az eposzok is (sőt, az irodalom úgy általában) valamiféle adaptációi bizonyos történelmi eseményeknek és/vagy a történelmi-kulturális emlékezetnek. (Megj.: a jelen középiskolai történelemoktatásból is borzasztóan hiányolom azt az alapállást, hogy a tények, adatok értelmezése többféle lehet, a tankönyvekben fellelhető eseményleírás eleve értelmezés, az igazság egy változata, amivel megfelelő felkészültséggel és érvekkel vitázni lehet.)
Mindez persze nem azt jelenti, hogy Homérosz 'eredeti írói szándékát' kellene kutatnunk (vö. a magyartanárokat és az irodalomórákat súlyosan amortizáló 'mire gondolt a költő' kérdéskörét), de leszögezhetjük azt az alapvetést, hogy az olvasatok különböznek, és innen már csak egy lépés a befogadóközpontúság hangsúlyozása.
Tehát amikor Nolan átírja az Odüsszeiát, kihagy belőle részeket, olyan szereplőket ír bele, akik az irodalmi szövegben nem szerepeltek, másképp ábrázolja Hádészt vagy áthelyezi a történet hangsúlyait, alig szerepelteti a görög isteneket, az nem az eredeti mű meghamisítása, hanem egy lehetséges olvasat. Mindez a tapasztalt műalkotás-fogyasztóknak talán evidens, de egy átlag iskolásnak nem biztos, főleg úgy nem, hogy a filmadaptációk az olvasás helyettesítésére szolgálnak vagy hogy a médiaoktatás szinte teljesen eltűnt a közoktatásból, vagy egyáltalán: az értelmezésnek, a gondolkodásnak borzasztó csekély szerepe van a tanulási folyamatban.
ÉRDEKES KÉRDÉSEK #2 - TÉMÁK (*ez a rész nyomokban spoilert tartalmaz)
 |
| képek: port.hu |
Ha már adaptáció, rendezői értelmezés és befogadóközpontúság: nem ördögtől való megkérdezni a tanulókat, nekik milyen témák merülnek fel a történet (az olvasottak, a látottak) kapcsán, hiszen
ahhoz, hogy valami fontos legyen vagy megmaradjon, elengedhetetlen a személyes viszonyulás, a kapcsolódás, a saját témáink, kérdéseink, dilemmáink felismerése.
A tankönyvi "bölcs", "csapatjátékos", "családcentrikus", "jó vezető", "hűséges" stb. jelzőket a film ugyanis erősen árnyalja. (Megj.: amit az órákon a leghamarabb sikerül lebontani, az a "hűséges" és "családcentrikus", ugyanis rendszeresen vita tárgya, hogy ha Odüsszeusz annyira szereti Pénelopét, akkor miért csalja meg nimfákkal, boszorkányokkal, stb.)
A filmben egyrészt igen figyelemreméltó téma a szerepek és a
kötelességtudat és a megfelelésvágy. Matt Damon nagyon hiteles (és persze nagyon amerikás, "Nolanos") a tépelődő hős szerepében, aki már a trójai háborúba se igazán akar elmenni, de mivel kiszolgáltatott helyzetben van, kénytelen. (Nekem kicsit a nem kevésbé radikálisan újraértelmezett
Noé karakterét jutattja eszembe Aronofsky 2014-es filmjéből, Russel Crowe játssza.) Ott aztán minden elvárásnak igyekszik megfelelni, magával ragadják az események. Kicsit talán az is nyitott kérdés, hogy a faló ötlete nem azért jön-e, hogy végre vége legyen az egésznek (nem a végső győzelem a fő szempont). A dolog beválik, ám ő nem számol a tettének a következményeivel: a vérrel, gyilkolással, az elszabadult erőszakkal és a bűntudattal. (A bűntudat mélysége a sötét és szerintem cseppet sem szokványos Hádész jelenetben szerintem nagyon érzékletes.)
A bűntudat, a lelkifurdalás persze magánéleti vonatkozásban is jelen van, hiszen amikor Odüsszeusz Kalüpszó szigetén rájön, hogy a lótusz nemcsak a rossz, de a jó emlékeit is elfeledteti, rájön, hogy nemcsak a feleségéhez és a fiához, de a korábbi identitásához is nagyon nehéz lesz visszatalálnia. Az emlékekek hiánya és az emlékezés is kulcsszerepet kap tehát: kellemesebb és békésebb mindent elfelejteni, de egyrészt így eltűnhet az életünk egy része, becsaphatjuk magunkat és sokkal nehezebb megtalálni a megoldásokat vagy újrakezdeni.
A filmben persze hangsúlyos (és eléggé didaktikus) a háború és az egyéni-közösségi traumák kérdése. Odüsszeusznak, miközben megpróbál emlékezni és hazajutni, egy jól fejlett PTSD-vel is meg kell birkóznia, amit csak súlyosbít annak a felsimerése, hogy a dicsőséges hadjáratoknak végül csak vesztesei, kárvallottjai és áldozatai vannak. A pusztítást nem lehet visszafordítani vagy jóvá tenni, csak hátralépni, elfogadni és vezekelni lehet. (A lelki tusákat hosszabban lehetne elemezni a film képi világa és szimbolikája kapcsán--nagy fekete Agamamnón alak, arctalan ellenségek, nem antropomorf istenek, stb,--, de ezt majd megírja más.)
Persze számtalan más téma van még. A filmben nagyon jók továbbá a női karakterek is. Kalüpszó kapcsán (Charlize Theron) lehet arról beszélni, hogy jobb-e az igazsággal való szembesítés, mint az elhallgatás vagy a kegyes hazugság. A Kirké-jelenet (Samantha Morton) rámutathat a női kiszolgáltatottságra. Ezen túl Szinón (Elliot Page) és Antinoosz (Robert Pattinson) jól kifundált melléksztorija pedig a bátorságról, a hatalmi viszonyokról és a szégyenről is szólhat.
*
Sok kortárs kulturális vagy személyes téma van tehát, ami egy friss filmfeldolgozás kapcsán felvethető egy magyarórán a 14-15 éves korosztálynak.
És persze egy csomó dolog van, amire a fenti ötletelés nem adott választ; például hogy hogyan lenne könnyebb az Odüsszeia szövegét olvastatni, hogyan lehetne hatékonyabban megtanítani az időmértékes verselést vagy megjegyeztetni az eposzi kellékek idegen elnevezését, esetleg hogy miért nem egy modern történetet használunk a fenti témák megvitatásához. Arra sem tudok okosat mondani, hogy az időprésben ki hogy talál időt a beszélgetésre, de azért remélem, sikerül megoldani.
Érdekes írások a filmről:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése