Maggie O’Farrell Hamnet (2020) című regénye William Shakespeare családjának életét, különösen fia, Hamnet halálát és ennek hatását, lelki következményeit mutatja be. A történet ténybeli alapja, hogy miközben apja már egy ideje Londonban dolgozik, Hamnet (fiatal fiúként) belehalt a pestisbe, és nem sokkal ezután születik meg a Hamlet című tragédia.
A regényben a drámaíró neve nem hangzik el, a főszereplő inkább az anya/feleség, Anne Hatwaway, akinek az eredeti neve állítólag Agnes volt. A történetben Agnes egy különleges képességekkel rendelkező asszony.
A történet főbb témái talán a következők:
GYÁSZ: A regény Hamnet halálról szól, valamint arról, hogy a különbözőképpen feldolgozott gyász hogy távolítja el egymástól az otthon élő anyát és a nagyvárosban dolgozó apát. A Hamlet ebben az összefüggésben a gyászfeldolgozás eredménye, traumaszöveg.
ANYASÁG/SZÜLŐI LÉT/CSALÁD: Agnes karakterében az anyaság lelki és fizikai nehézségeit is megismerjük. Az ikrek (Hamnet és Judith) is különleges kapcsolatban vannak egymással. A Stratford-upon-Avonben élő családtól az apa eltávolodik, törődését leginkább csak anyagi gondoskodással tudja kifejezni.
KAPCSOLATOK: Agnes és férje kapcsolata viharos, mély szerelemként indul, majd a fizikai távolság lelkileg is elválasztja őket, ami félreértésekhez, konfliktusokhoz vezet. A távolság, majd a fiú halála az apa és a gyerekei kapcsolatában is törést okoz.
BETEGSÉG/HALÁL: A regény bemutatja a 16. századi pestisjárványok időszakát, a betegséggel kapcsolatos félelmeket, az emberi törékenységet, a közösségek emiatti szétesését.
A MŰVÉSZET/SPIRITUALITÁS mint terápia: Az apa a fájdalmát egy, az anya által elérhetetlen és érthetetlen művészeti ágba, a színdarabírásba csatornázza, miközben a nő világa (mivel nem tud írni és olvasni) a spiritualitás, a természettel való kapcsolat, ami egyszerre jelenti számára a túlélést és a lelki megélést, gondoskodást.
IDŐ/EMLÉKEZÉS: A regény több idősíkban és több helyszínen játszódik; a pestis által sújtott kisvárosban sokkal lassabban telik az idő, mint Londonban. Az idő múlása az emlékezés folyamatát, módját is befolyásolja, amit a felek különbözőképpen élnek meg.
A regény nagyon érzékeny, lírai nyelvezetű és magával ragadó (a fordító Schultz Judit). Remek olvasmány lehet középiskolásoknak, de (női?) önismereti csoportokban is jól használható akár a fenti témákhoz.
Számomra a regény középpontjában Agnes alakja, az ő küzdelmei, érvényesülési, önismereti útja (?) áll, ezért is választottam az alábbi részletet.
*
A képen pedig a kedvenc jelenetem (forrás: IMDb).
A filmváltozat (r. Chloé Zhao, 2025) kapcsán a legfontosabbal kezdem: én nem értek egyet azzal, hogy tömény giccs volna. Vannak benne érzelmi szempontból túltolt jelenetek.
Ilyen nekem ez a londoni hídon a Lenni vagy nem lenni monológ születése, valamint a film a legvége, ahogy a kritikák zöme is írja.
Viszont ott is elismerem, hogy profi munka, szem nem marad szárazon, hiszen ez a nagy finálé, direkt lett ilyen.
Olvastam a könyvet, (szerintem egész más ezt a filmet úgy nézni, ha valaki nem olvasta) az nekem nem volt érzelgős különösebben (a film kétségtelenül érzelmesebb, márcsak a képi megjelenítés természeténél fogva is), egy különös képi- és érzelmi világú regényről van szó.
A filmben is nagyon tetszett Agnes alakja és az egész női szemszög, az erdő, a mágikus realizmus, a gyerekekkel való különleges kapcsolat, az anyaság ilyen módon való megmutatása, stb.
A film szerintem--ha lehet így mondani--egy sokkal inkább mai megközelítését nyújtja a családi dinamikáknak, az anyaságnak, a veszteség megélésének, az örökölt sorsnak; szóval egy átlagos mai család gyászfolyamatát mutatja be számomra.
A férfi hallgat és csendben haldoklik, majd elmegy, a nő pedig ordít, belenyomorodik, és egyáltalán nem érti, hogy is lehetne másképp gyászolni. A film, azt gondolom, ezt elég hitelesen láttatja, ahogy azt is, hogy végül megtörténik a megértés.
A végén ez egy elég szép pillanat, úgyhogy én nemcsak a hatásvadászatot láttam benne, hanem ezt is.
Szuperek a játékos jelenetek, nagyon bejön Jessie Buckley Agnes karaktere (ez a stramm, erős, mindent bíró típus), jól kontrasztol vele a tétova, ábrándos tekintetű, teszetosza Paul Mescal (elnézést, ha valakinek pont ez a zsánere) - nekem ez is jelentéses és formabontó volt, hogy miért is ne lehetne egy ilyen pár összeillő és a kölcsönösségre törekvő.
És amit az egyik kritikában olvastam, hogy a szülésjelenetek a leginkább túltolt érzelmi csúcspontok, szerintem pont hogy nem.
A kisfiú halála a legfájdalmasabb, bár az is giccses talán, de aztán (nekem) szinte brechti (Kurázsi)-pillanat volt. Ez meg lehet, hogy az én túlzásom, de talán belefér.
Lehetne még sok apró részletről írni, de inkább még egy megjegyzés az ún. autentikussághoz.
Felvethető a kérdés, hogy ha valaki a gyászról akar írni, akkor miért nem egy akármilyen család gyászáról ír/készít filmet, minek ide Shakespeare. Szerintem az is lehet sokatmondó, hogy itt pont a Hamlet/Shakespeare, egy ilyen közismert történet, egy 'nagy narratíva' van a középpontba állítva, és azt kell mondjam, a filmben a női kézjegy és a nem nyugati nézőpont abszolút tetten érhető.
A Folger Shakespeare Librarynek van egy podcastja, a Shakespeare Unlimited, ahol nemrég vendég volt a szerző, Maggie O'Farrell és Chloé Zhao.
Nagyon jellegzetes pillanat, amikor az (amerikai) kérdező biztosra veszi, hogy Zhao eredetiben olvasta a Hamletet, mire ő azt mondja, hogy nem, hiszen nem angol az anyanyelve, hanem a kínai, meg miért is olvasta volna. (Tényleg, miért is olvasta volna, hiszen a filmje nem Shakespeare-ről és nem a Hamletről szól.)
Összességében tehát én nem haragszom Zhaóra, amiért díjesélyesre csinálta a filmjét, a bizalmam benne töretlen továbbra is.
A podcast itt hallgatható meg.
A képen pedig a kedvenc jelenetem (forrás: IMDb).
https://kortarsonline.hu/aktual/hamnet-filmkritika.html
Ha van kedvetek, írjátok meg, mit gondoltok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése