Irodalomterápia drámaszövegekkel 3. - Margaret Edson: Wit

Margaret Edsonról (szül. 1961) az egyik legjobb szegedi barátomtól hallottam először, a Wit című drámát ő tanította mindig az egyetemi szemináriumain. Amikor idén engem is újra felkértek, nem volt kérdés, hogy a műfaj bemutatásához nem valami klasszikust választok, hanem ezt. Sok szempontból megközelíthető kortárs szöveg, viszonylag rövid, könnyű olvasni, bár a témája nagyon nehéz. 

Edson amerikai drámaíró, a Wit (1995) az egyetlen darabja, Pulitzer-díjat is nyert vele, de ezen kívül gyakorlatilag nem írt semmit. A drámát a 2001-es filmadaptáció tette sikeressé Emma Thompson főszereplésével (Mike Nichols rendezése), a film máig látható az HBO Max kínálatában. 

Magyarországon tudtommal egyszer játszották a Játékszínben 2001-ben Udvaros Dorottya főszerelésével. Gondolom, Makk Károly rendezőt is a film ihlethette meg, de a fordítás nem jelent meg sehol. Feltételezem, a téma nagyon érzékeny, a szöveg nagyon filozofikus/költői (a benne lévő költői referenciák miatt is), illetve a magyar címadás (Fekete angyal) is nagyon szerencsétlen, egy 2001-2002-ben lezajlott bűncselekménysorozatra utal, amelyben egy ápolónő végez önkéntes eutanáziát rákos betegeken. Ebből a történetből is készült színházi előadás Sopsits Árpád rendezésében, de hát ez egy teljesen másik sztori.

A darab szinte monodráma, de mégsem az. A főszereplő Vivian Bearing középkorú irodalomprofesszor, akinél négyes stádiumú petefészekrákot állapítanak meg. A történetben a betegséggel való küzdelmét követkehetjük nyomon, pontosabban azt az utat, ahogy (tudósként) racionálisan próbálja kezelni, értelmezni és elemezni a helyzetet, mert ezt látja a túlélés (feldolgozás) egyetlen zálogának. Eleinte nem finomkodik magával, a lehető legerősebb kezelést vállalja (hiszen erős nő), az érzelmeiről másokkal nem beszél. Ennek a változó dinamikáját láthatjuk, miközben flashbackek formájában megismerünk néhány dolgot a múltjával kapcsolatban (szigorú tanár, komolyan veszi a kutatást és a tudományos pályát, meglehetősen távolságtartó és olykor kegyetlen is magával), valamint a kórházi dolgozókkal és az orvosával való párbeszédekből a betegség-élet-halál átkeretezése, átértelmezése is megtörténik. A dráma nyelvezete (a komoly témát ellenpontozandó) sokszor nagyon humoros, Vivan öniróniája és szarkasztikus helyzetértelmezése nagyon szembetűnő (a filmben Emma Thompson játékában ez különösen jól működik).

A szöveget nagyon sok szempontból meg lehet közelíteni:

1. Betegségnarratíva/autopatográfia: a darabban dominál az E/1. narráció, aminek segítségével jól nyomon követhető, hogy Vivian hogyan próbálja uralni a helyzetet, hogyan veszíti el fokozatosan a kontrollt az állapota felett és (racionális emberként) hogyan kezeli mindezt. A testi állapot, a fizikum romlása átveszi az irányítást a Vivien számára oly fontos gondolkodás, az elme fölött. 
2. Az orvosi/kórházi etika témája: Vivan eleinte nagyon jól szót ért a szigorú, racionális eljárásrendet követő (és a humánus szempontokat kevéssé figyelembe vevő) férfi orvosaival, és természetesnek kezeli azt, hogy egy páciens a sok közül, akinek nem kell, hogy saját akarata legyen. Később azonban Suse nővér empátiája és embersége az, amit megtanul értékelni, és felismeri a szeretet erejét (és annak hiányát a saját korábbi életében).
3. A saját életünk felett való kontroll kérdése: Vivan abban a tudatban van, hogy az életét teljes mértékben ő irányítja, hogy minden történés felett kontrollja lehet. A betegség súlyosbodásával ez az érzés elveszik, hiszen nem tud úrrá lenni a fájdalmán, a testi folyamatain, a kórház pedig megfosztja a döntési lehetőségektől. 
4. Racionalitás és érzelmek: Vivian a végletekig racionális, mindent logikai alapon közelít meg, nem engedi be az életébe az érzéseket és másokéit sem fogadj el: szerinte ez a hozzáállás a valid tudósi és tanári lét alapja. A betegség révén ez is átalakul benne, rájön, hogy ez a szigor inkább valamiféle védőpajzs, és végül beengedi a törődést, az empátiát és a szeretetet az életébe. 
5. Irodalmi referenciák: A darab fontos eleme John Donne költészete (a cím is erre utal), illetve Vivan irodalmi vitája professzorával, Dr. Ashforddal az egyik híres vers kapcsán, amiről kiderül, hogy a nézeteltérés lényege nem is irodalmi, inkább az életre, az élet megélésére vonatkozik, így tulajdonképpen magában foglalja az összes fentit témát, ezért itt most ezzel foglalkozom egy kicsit többet.

A wit kifejezés (a 17. századi angol metafizikus költészet egyik alapfogalma) alapjelentése 'intellektus', 'éles eszűség', az észlelés és a megértés kiváló képessége, de a szó utal a kifejezésmódra is, azaz a wit egyben a nyelv használatának különleges képessége; paradoxonok, ellentétek, hasonlatok, irónia (stb.) kreatív használata. A wit a formára (is) vonatkozik, nemcsak a tartalomra, és ha jól értem, önmagában is--a mögöttes kontentet nem feltétlenül figyelembe véve--művészeti és filozófiai attitűd. Közvetve azt is jelenti, hogy a hétköznapi tapasztalatainkat hogyan tudjuk szavakba önteni, ezáltal megérteni és megértetni. 

Vivian emlékeiből megtudjuk, hogy eminens diák volt, és megismerünk egy esetet, amikor Dr. Ashford, az egyik professzora tanára helyteleníti az egyik dolgozatát, amelyben Bearing John Donne verseinek--szerinte--nem megfelelő kiadását használja. Az elemzett vers a Szent Szonettek 10. darabja (Halál, ne kérkedj). (A színdarabban szándékosan 6. szonettként emlegetik ezt a nagyon ismert darabot, aminek a magyar interneten két fordítását találtam meg.)

A vita az utolsó sor központozása miatt tör ki, amely Vivian szerint:

And death shall be no more; Death, thou shalt die! (pontosvessző, vessző, felkiáltójel)

Ashford verziója viszont:

And death shall be no more, Death thou shalt die. (egyetlen vessző, pont)

A professzor magyarázata pedig a következő:

"Semmi más, csak egy lehelet — egy vessző — választja el az életet az örök élettől.

Valójában igen egyszerű. Ha visszaállítjuk az eredeti központozást, a halál többé nem színpadra vitt tett, nem felkiáltójelek harsánysága.

Vessző csupán. Megállás.

Így, ezen a könyörtelen módon, tanul az ember valamit ebből a versből — nem igaz? Élet, halál. Lélek, Isten. Múlt, jelen. Nem leküzdhetetlen akadályok, nem pontosvesszők: csak egy vessző."

A vers a halállal való szembenézésről szól, az első sorban ("Halál, ne kérkedj") a megszemélyesítés egyrészt felidézi a középkori haláltánc hagyományt is, másrészt a halál nem örökkévalóként/álomként/átmeneti állapotként való értelmezése teret ad persze a vallásos olvasatnak is. Donne az 1620-as évektől betegeskedett, de betegsége alatt sok meditatív költeményt és más verset írt, többek között ezt a fentit. Külön érdekesség, hogy pár hónappal a halála előtt megcsináltatta portréját, ami őt ábrázolja, amint a feltámadáskor visszatér. A portrét mementóként az ágya fölé akasztotta. A kép és a Donne-vers együttes olvasása egyébként sokféle érdekes értelmezési lehetőséget felvet, és még izgalmasabb őket összeolvasni az Edson-darabbal.

Ashford professzor tehát azért ellenzi a szonett sorának pontosvesszős és felkiáltójeles változatát, mert szerinte ez túlságosan erős (és színpadias) különbségtétel a halál és az örökkévalóság között. A vessző viszont csak leheletnyi különbséget tesz a kettő közé, a halál olyan, mint egy vessző, egy pillanatnyi szünet. Nincs éles distinkció tehát, nincsenek bináris oppozíciók, úgymint élet-halál, jelen-múlt, stb. Ezután a további kutatás helyett kiküldi Vivant a napsütésre, a szabadba, de ő végül visszamegy a könyvtárba, hogy folytassa a munkát.

Vivian tehát az egész életét próbálja a(z általa nagyon konkrétan értelmezett) wit elve mentén megélni, mindenben a rációt, a hideg logikát látja. A betegségében is. A hírét higgadtan fogadja, beleegyezik a kísérleti kezelésbe, az orvosokhoz és a kórházhoz is a nyelven keresztül viszonyul (hiszen a kezelőorvosa és ő is professzorok). Úgy gondolja, ha megérti az orvosi terminológiát (és ez filológusként elég jól megy neki), megérti a helyzetet és az állapotát is, és ez pont elég. Ami leképezhető a nyelv által, az tehát befogadható, megérthető. A betegség megmagyarázása által a halál is megérthető, ergo könnyebb elfogadni. Ily módon eleinte ugyanazt az álláspontot képviseli, amit a (szintén a tudományt képviselő) orvosok, akiről az ápolónő azt mondja, ők "életet mentenek" bármi áron. Szigorúan tudományos alapon.

Csakhogy Vivian nem számol azzal a mérhetetlen szenvedéssel, fájdalommal és rosszulléttel, amivel szembesülnie kell. A fájdalom ugyanis egy szinten már megfogalmazhatatlan, a nyelven túli. Kezdi tehát elveszíteni a kontrollt, amihez az is hozzájárul, hogy ezen a terepen ő nem elemző elme, hanem strukturálisan elemzett (anatómiai) tárgy (pont úgy, ahogy számára a versek), és erre is fokozatosan kell rájönnie. Kezdetben ironikusan, professzori fölénnyel figyeli a medikushallgatókat, akik a testét vizsgálják, később pedig már hisztérikusan tiltakozik a tesztek ellen. Emellett a professzionális/szakmai viszonyok helyett a valódi emberi kapcsolatokat kezdi hiányolni, valami olyasmit, ami addig soha nem érdekelte. 

Irodalom/tudomány és élet/halál kezd tehát szétválni, ahogy a halál metafizikus és fizikális megtapasztalása is. Vivan egyrészt rájön, hogy a halál(félelem) és a szenvedés valódi. Ezzel együtt pedig kezdi elveszíteni a konkrét érdeklődését a kutatás(i téma) iránt, és kezdi hétköznapi emberként megélni a helyzetét. Ennek legmarkánsabb jelenete, amikor az utolsó jelenetben Ashford professzor meglátogatja, és Donne-t szeretne olvasni neki. Vivian viszont nem akar Donne-t hallani, és Margaret Wise Brown The Runnaway Bunny című mesés történetére alszik el végül örökre. A mese a szökni vágyó nyulacskáról szól, akit a mamája biztosít arról, hogy bárhová is rejtőzik, ő mindig meg fogja találni. Ashford csodálkozva fedezi fel, hogy a nyulacska akár a lélek ('witty') allegóriája is lehetne, ami hiába próbál rejtőzködni Isten elől, ő mindig látja.

Ezen a konkrét irodalmi vitán keresztül jól látható, ahogy Vivian a konfrontatív és hiperkontrollált életétől (pontosvessző, felkiáltójel) eljut a csendes elfogadásig és az egyszerűségig (vessző, pont), és a wit helyett végül az elengedést választja. 

A drámaszöveg különösen alkalmas irodalomterápiás feldolgozásra is több témában:

1. Betegségélmény és kontrollvesztés
2. Az intellektus (irányítás) és az érzelmek konfliktusa (hogyan próbálunk racionalizálással a nehéz helyzetekkel megbirkózni)
3. Emberi kapcsolódások krízishelyzetben (Susie nővér)
4. A sebezhetőség kérdése (maszkolás, elzárkózás)
5. A halálhoz való viszony és az elmúlás

Engem személy szerint jelenleg a második téma érdekel a legjobban. Ennek megközelítéséhez írhatunk például egy olyan helyzetről, amikor megmagyarázással próbáltuk meg elkerülni egy nehéz érzés átélését. Esetleg lerajzolhatjuk a saját érzelmi pajzsunkat, és megnézhetjük, hol van rajta repedés, az mit enged át, stb.

* 

Amikor Vivian meghal, az orvosai (egy téves riasztás okán) megpróbálják újraéleszteni, mert nem tudnak róla, hogy erről korábban lemondott (ami szintén egyébként a személyiségfejlődésének egy fontos fázisa). A darabban ezután lemeztelenedve a fény felé sétál, a filmben viszont Vivian hangján (Emma Thompson) a Donne-verset halljuk, a hangsúlyt mintegy ironikusan a vesszőre téve. Ez a jelenet képileg is nagyon szépen összevág a fenti (ikonografikus) Donne-féle halálértelmezéssel.

A jelenetet itt lehet megnézni:

A TELJES FILM ITT NÉZHETŐ MEG. https://videa.hu/videok/film-animacio/fekete-angyal-drama-46OF0csUfX35RhlA