Shakespeare-terápia 4.

Az iskolai teendők és a PécsLIT Fesztivál eseményei kissé elsodortak, de ez nem jelenti azt, hogy elhanyagolom a gondolkodást Shakespeare-ről, az irodalomterápiáról és a tanításról meg számos egyéb dologról. Lehet, hogy ritkábban tudok majd írni, de azért igyekszem.

A minap a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A vihar című előadását láttam az Örkényben (Bodó Viktor rendezése), és erről eszembe jutott néhány dolog, amit ezzel a drámával kapcsolatban régóta fontolgatok. Elöljáróban hozzáteszem, hogy nagy tisztelettel vagyok a határon túli magyar nyelvű társulatok felé, nem csak a státuszuk okán, hanem mert kulturális szempontból sok mindent képviselnek, és ez a multikulturalitás/sokhátterűség valahogy egységbe kovácsolja őket, ami a produkciókon is nagyon látszik. Nagy rajongója vagyok az Aradi Kamaraszínháznak, a Szabadkai Népszínház magyar tagozatának, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak és még sorolhatnám. Egyáltalán nem mindig csinálnak tökéletes dolgokat, de a valami olyasmit képviselnek mind, ami felül áll a politikán - ami nem mindig mondható el a határon túli/kisebbségi kultúráról vagy arról, ahogy ezt a határokon innen kezelik és értelmezik.

Nekem tetszett az előadás, mivel színészileg és társulati szempontból bravúros volt, jó volt a látvány és az ötlettár is. (Hozzá kell tennem, én nem irodalomprofesszoroktól tanultam annak idején a színházat, hanem színházi emberektől - szerintem a mi képzésünk volt az egyik első, aki bölcsészkaron tanította Meyerholdot, Grotowskit, Artaud-ot, Augusto Boalt, Robert Wilsont before it was cool, tehát, bár irodalmár diplomát szereztem, teljesen másképp nézek színházat, mint talán az átlag.) Tetszett, hogy az egész sztori Prospero szimfóniájaként van elképzelve, a szereplők mind zenekari tagok, és hogy az egészet áthatja valamiféle 21. századi delíriumos dekadencia.

Mindennek ellenére fontos hozzátennem, hogy A vihar egy iszonyatosan gondolatgazdag darab és történet, és nekem nagyon hiányzott, belőle az értelmezési irány, a filozófia vagy és a gondolatiság. Ez nem is csak a Shakespeare-hátteremből jön, de abból is, hogy elmélkedő típus vagyok, szeretem, ha van min gondolkodni. (Megj.: színházas társam, aki teljesen laikus, maximálisan elégedett volt, hiszen a darabot nem olvasta, de megismert egy számára érdekes történetet, és látott egy nagyon valid és érdekes színpadi megvalósítást, ami, valljuk be, itthon azért manapság elég ritka.)

A vihart személy szerint nagyon kedvelem, ha egyszer a gyakorlatban is összejönnek a Shakespeare-csoport terveim, akkor a top 5 szöveg között van, amit mindenképp felhasználnék. (Bocsánat, de a cselekményt most nem foglalom össze, a wikipedia nagyon alapos ezügyben.) A vihar alapvetően egy metaforikus cím/motívum, utalhat a haragra, a lelki tusákra, a szülő-gyerek konfliktusra, de a krízisekre is. A következő témák kapcsán biztosan jól olvasható:

szülő - gyerek kapcsolat - Prospero voltaképp egy egyedülálló apa, aki a lánya elöl titkolja a családi múltat, ezért ő semmit nem ért, így végül a helyzet sokkal több magyarázatra szorul (és több konfliktust is eredményez), mintha kezdetektől fogva az őszinteség dominált volna
a megbocsátás és a belső béke - bár Prospero választhatná a bosszút, végül a megbocsátás mellett dönt
a hatalom kérdése - Prospero egy elkergetett uralkodó, aki alkalmatlannak tartja magát a hatalomra, mégis (sokszor eléggé megkérdőjelezhető módon) a szigeten gyakorolja azt - és miközben alkalmatlannak tartja magát, nem tud megbékélni a száműzött helyzetével, bosszút fogad
szabadság és függőség - Caliban és Ariel mindketten Prospero alárendeltjei, és mindketten másképpen függnek tőle, az egyikük, bár szenved, mégis a szolgaságot keresi, a másik szabadulna
illúzió/önámítás - Prospero sokáig a vérvalóságtól távol éli mindennapjait, nem ismeri fel a politikai ármánykodásokat és a valós helyzeteket, majd egyszer csak beköszönt a valóság
megbocsátás/elengedés/újrakezdés - Prospero végül (talán saját magát is elfogadva) belenyugszik a hatalom elvesztésébe, elengedi a bosszút (és a lánygyermekét) is, ami teret nyit valamifajta új kezdetnek

Nos, ezek voltak azok a témák (és még számtalan más lehetett volna), amelyek Bodó rendezésében végül is egyáltalán nem jelentek meg.

A viharnak sok érdekes karaktere van egyébként: a szolgává tett Ariel és Caliban, a hatalommániás Antonio (Prospero testvére), a tudatlan és a valóssággal eddig sosem szembesült Miranda, az elkényeztetett Ferdinand, a bűntudattól gyötrődő Alonso, a befolyásolható Sebastian és így tovább. Csupa olyan típus és jellemvonás, amelyek a ma emberét is jellemezhetik.

A történetnek számos adaptációja van, ez az egyik olyan Shakespeare-darab, amely ún. cross-castinngal, nemi cserés szereposztással is jól tud működni. Julie Taymor 2010-es filmjében Prospero/Prospera egy női uralkodó és anya, ami nyilvánvalóan teljesen más dinamikát ad a történetnek. A Szabadkai Népszínház 2018-as előadásában pedig Vicei Natália játssza a főszerepet, ami szintén áthangolja a fontos témákat. (Utóbbiról és egy másik magyar előadásról tavaly írtam ebbe a francia kiadványba - angolul, és remélem, hogy egyszer magyarul is megírom.)

(A képek a Tamási Áron Színház honlapjáról vannak.)