Nemrég a 35. Thealter fesztiválon láttam a Freeszfe Egyesület és a Közszín Kollektíva Freudból is megárt a sok? című vitaszínházi előadását. A társulat tagjainak zöme (Bácsics Regina, Korsós Noémi, Hegedűs Kata, Vass Viola, Sági Róbert, Varga Péter, Kovács Boróka) még a képzésen találkozott, aztán együtt maradtak és közösségi színházat, azon belül most éppen vitaszínházat művelnek.
Arról már a szakdolgozatomban is írtam, hogy szerintem a színházi nevelés vagy az alkalmazott színház különböző formái és a művészetterápiák (köztük az irodalomterápia) között sok kapcsolódási pont van. Ilyen például a közösségépítés, a személyes élmények megosztása, az érzelmek feldolgozása, a verbalizálás vagy akár a vita is. Ennek az előadásnak pedig a témája is különösen érdekes, hiszen a pszichológia a hétköznapi élet részévé vált, televagyunk önsegítő könyvekkel, pszicho-influenszerekkel, életvezetési tanácsadókkal, life coachokkal meg minden mással. A pszichológiai fogalmakkal pedig úgy dobálózunk, mintha máshogy már nem is lehetne az érzelmeinkről beszélgetni.
Az előadás is részben ezt problematizálja.
A vitaszínház úgy működik, hogy a színészek jelenetekkel tematizálnak bizonyos jelenségeket a téma kapcsán, majd a játékvezetők provokatív állításokat fogalmaznak meg, a nézők pedig a két szembeálló térfél közül elfoglalják az álláspontjuknak megfelelőt. Ezután indokoljuk az álláspontunkat, vagyis irányítottan vitázunk.
 |
| Forrás: Közszín Kollektíva Facebook |
Az előadás első jelenetében két egyetemista lány (csoporttársak) beszélgettek egy vizsga kapcsán, majd az egyikük telefonhívást kapott az anyukájától, aki aznap éjszaka nem aludt otthon, mivel épp felbomlóban a házasságuk a lány apjával. Mindezt meghallgatva a csoporttárs azonnal rögtönzött egy diagnózist a nárcisztikus-toxikus elnyomó családfőről, majd ő is kapott egy hívást, és magára hagyta a szomorú lányt.
Nem kellett sok hozzá, hogy máris felvetődjön a pszichológiai fogalmak eróziójának, túlhasználatátának jelensége és az ezzel kapcsolatos problémák. (Eszembe is jutott erről egy cikk, ami a szakemberek felelősségét taglalja.) Többen úgy vélték, hogy semmi szükség ezekre az elcsépelt fogalmakra, mert a saját és a mások érzelmeinek megértése nem azon múlik, hogy ismerjük-e a nárcisztikus személyiségzavar vagy a parentifikáció pontos definícióját. Mások úgy vélték, hogy éppen azért lenne fontos jól megismerni és megérteni ezeket a fogalmakat, hogy árnyaltabban tudjunk beszélni bizonyos jelenségekről. Én (a beszélgetés egy későbbi pontján) azt vetettem fel, hogy a pszichológiának vagy az önismeretnek az alapképzés részének kellene lennie egész az elejétől, rengeteg fölösleges magolnivaló van, aminél ez sokkal hasznosabb lenne.
A második jelenetben egy munkahelyi partiról hazaérkező apával próbál szót érteni a felesége azzal kapcsolatban, hogy a gyereküket az óvónő még nem engedné el iskolába, sőt, kivizsgálást javasol számára, mivel lassabban fejlődik, mint a többiek. A férfi ettől indulatos lesz, felháborodva utasítja el, hogy az ő gyereke "gyagyás" lenne, a feleség pedig egyrészt kétségbe esik, másrészt teljesen magára marad a problémával.
Az állítás: Mindenkinek járnia kellene pszichológushoz.
A mondat kapcsán kisebb nyelvészeti vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy a 'kellene' és a 'kell' ugyanazt jelentik-e. A többség azzal alapvetően egyetértett, hogy valamilyen szintű önismeretre, önreflexióra szükség van, de hogy ezt egy pszichológus vagy másfajta segítő szakember tudja-e motiválni, arról megoszlottak a vélemények. Érdekes szempont volt, hogy azzal, hogy kvázi divattá vált pszichológushoz járni, túlterhelt az ellátórendszer, hosszú várólisták vannak, és pont azok nem jutnak segítséghez, akiknek a leginkább kellene. Arról sajnos ezzel összefüggésben nem esett szó, hogy mennyire osztályvak elképzelés az, hogy a pszichológus mindenkinek jár, hiszen tudható, hogy ez is valami olyasmi, amit már a középosztály sem biztos, hogy meg tud finanszírozni. Így (akárcsak például a minőségi kultúra vagy a könyv) ez az egész a tehetősebb rétegek hobbijává, passziójává válik. (Bizonyára sokan ismerünk olyan embereket--zömében középkorú nőket--, akik a családállítástól a mindfulnessig mindent kipróbálnak, és jobb ugyan nem lesz nekik, de elfoglalják magukat. Pár éve egyébként a HVG Pszichológia számába Tisza Kata írt egy érdekes cikket az önismeret-függőség káros hatásairól, itt lehet beleolvasni.)
Felmerült az is, hogy nem mindenkinek van szüksége pszichológusra, mert ha valami krízis van, azt a családtagokkal is meg lehet beszélni. Az ellenvélemény az volt, hogy külső szemszögből, vagyis valakitől, aki érzelmileg nem érintett, az ember egészen más nézőpontokat kaphat, valamint hogy segítőhöz (paphoz, önismereti csoportba, pszichodrámára, stb. stb.) nem azért jár az ember, mert éppen baja van, hanem mert foglalkozni szeretne a pszichéjével és a belső világával, ami olykor nem haszontalan.
A harmadik jelenetben egy szerelmespár párbeszédét láthattuk. A fiú egy ideje szakemberhez jár, aki szerinte rávilágított arra, hogy jelen állapotában nem tud jól működni egy kapcsolatban, mert most magára kell koncentrálnia, ezért szakítani akar a lánnyal, aki ezt értetlenül fogadja. A fiú nagyjából ugyanazt a szakzsargont mozgatja, amit az első jelenetben is hallhattunk, a szakítás szükségességét a diagnózissal indokolja.
Az állítás: A pszichológiai szemlélet elterjedése teljesíthetetlen elvárásokat szül.
Talán ez volt az a jelenet (és állítás), ami a legmegosztóbbra sikerült. Sokan a fiút védték, mert szerintük tényleg nagyon borzalmas állapotban van, míg mások szerint ez a blabla csak ürügy volt arra, hogy otthagyhassa a lányt, vagyis szakítani akart, és megkereste hozzá az ideológiát. Többen szóvá tették, hogy egy jó szakember bizonyára sosem tenne ilyen vészjósló kijelentéseket, és biztos, hogy nem buzdítana szakításra ilyen direkt módon. Ismét feljött a szakemberek kompetenciája, de a klienseké is, miszerint a saját állapotunkért, fejlődésünkért mi is felelősek vagyunk, azért pedig pláne, hogy az önismereti folyamatunk közben hogyan bánunk másokkal.
A vitaszínház végén párokban egymással kellett megosztanunk azt, mit tanultunk, milyen tapasztalatokat szűrtünk le a hallottakból.
Az előadást értékelő beszélgetésben felmerült, hogy milyen lehet egy olyan közönséggel/közösségben vitázni, ahol a pszichológiáról való általános vélemény nem annyira homogén és másféle alaptájékozottság jellemző. (Az általam látott előadásban ugyanis nem volt igazán éles vita és mindenki nagyon kultúráltan tudta kifejteni a véleményét.) Az is felmerült, hogy esetleg fontos volna gyakorló pszichológusokat is bevonni tanácsadóként az alkotófolyamatba.
Akárhogy is, a téma szerintem nagyon fontos és tanulságos; érdemes elgondolkodni például azon, ki hogy áll az önismeret kérdésével, mire használja azt, melyik forma működik neki, hogyan bánik másokkal, illetve mire jó a pszichológia, ami kétségtelenül egy szakma, amihez tudás és tapasztalat kell, különben több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.
Hogy állunk tehát a pszichológiával? Hogyan lehet kivédeni azt a kapitalista logikát, ami ezt a területet is áthatja és magáévá teszi? Mit kezdjünk a reels videókból ránk ömlő félinformációkkal, a pszichó appokkal, az önjelölt (képzetlen) online tanácsadókkal, stb.? Kétségtelen, hogy az önismeret és a különféle terápiák most népszerűek és trendik, de az elüzletiesedésnek nem az lesz-e a vége, hogy nem tudjuk, kinek hihetünk?
*
Az előadásról itt olvashattok bővebben:
https://index.hu/kultur/2025/01/12/freeszfe-vitaszinhaz-pszichologia-szinesz-ceu
Az alkalmazott színházról és egyéb fogalmakról itt lehet tájékozódni:
https://szinhazineveles.hu/tudastar/ernyofogalmak-alkalmazott-szinhaz-reszveteli-szinhaz-kozossegi-szinhaz
Ez pedig még egy cikk az önismeret spiráljáról:
https://www.noklapja.hu/psziche/2019/10/22/az-onismeret-vegtelen-spiraljaban-hogyan-talalhatjuk-meg-az-egyensulyt
Az előadást elemző beszélgetés eredetije a Thealter fesztivál Facebook-oldalán található.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése