Könyvajánló - John Williams: Stoner

Régi tartozásom volt magam felé John Williams Stoner című regénye (1965/2015 - Gy. Horváth László fordítása). "Régi vágású" regény, lassú, komoly, szomorú, amerikai.

Főszereplője William Stoner, aki egy szegény farmról költözik Columbiába, hogy a Missouri Egyetemen legyen végül oktató. Először mezőgazdasági tanulmányokba kezdene, de aztán átvált irodalomra. A regény túlírt, de nagyon kimért módon vet fel olyan kérdéseket, amelyek mindannyiunk számára fontosak lehetnek.

• Az identitás keresése és az önmegvalósítás

Stoner a tanításban találja meg a hivatását, ami teljesen eltávolítja a származásától, a szüleitől. Dilemmát okoz számára, hogy az elvárások, a származása, a szerepei vagy a belső világa határozzák-e meg inkább. A megfelelési vágy miatt félig-meddig idegenné válik a saját környezetében, és bűntudattal töltik el azok a dolgok, amelyek miatt boldog lehetne.

• A magánélet kudarcai, az elmagányosodás

A fentiek szerepelvárások miatt kapcsolatai nem tudnak besőségesen alakulni (ha pedig mégis, az kudarcra van ítélve), hiszen folyamatosan kontrollálnia kell az életét, egyensúlyoz a környezete kívánalmai és a belső igényei között.

• Az olvasás, írás, az irodalom szerepe

Bár Stoner nem válik híres tudóssá, az egyetlen biztos pont az életében mégis a munkája, ami sikeressé ugyan nem, de (az elé gödített akadályok ellenére) időről időre boldoggá teszi.

• Az elmúlással való szembenézés

A regény egyik legmegrendítőbb része az utolsó fejezet, amiről (túlzás nélkül mondható) eszünkbe juthat Tolsztoj Ivan Iljicse is akár.

*

7

Néha úgy elragadta a lelkesedés, hogy dadogni kezdett, hadonászott, és bele se pillantott a jegyzeteibe, amelyek máskor előadása alapjául szolgáltak. Eleinte megrémisztették ezek a kitörések, úgy érezte, túlságosan belefeledkezik a tárgyába, és bocsánatot kért tanítványaitól; de látva, hogy óra után kezdenek az asztala köré gyűlni, és dolgozataikban fel feltünedezik a képzelőerő, a tétova szeretet, felbátorodott, és azt tette, amire sohasem tanították. Az irodalom szeretetét, a nyelvét, a szív és szellem misztériumáét, amely betűk és szavak

apró, furcsa, váratlan kombinációiban, a fekete és hideg nyomdafestékben mutatkozik meg, a szeretetet, amelyet eddig úgy rejtegetett, mintha törvénytelen és veszedelmes valami lenne, szabadjára engedte végre-valahára, előbb csak bizonytalanul, azután merészen, majd már büszkén.

Elcsüggesztette, ugyanakkor bátorította is a felfedezés, hogy mit válthat ki mindezzel; úgy érezte, szándékán kívül becsapta a diákjait is, önmagát is. Azok a hallgatók, akik eddig gépiesen, magolva végig tudtak botorkálni a kurzusain, értetlenül, sértődötten meredtek rá; azok, akik korábban nem jártak az előadásaira, most be-beültek, és biccentettek neki a folyosókon.

Magabiztosabban beszélt, meleg, kemény szigort érzett kifejlődni a bensejében. Megsejtette, hogy tíz év késéssel ugyan, de kezdi felfedezni önmagát; és az alak, akit most látott, egyszerre több és kevesebb is volt, mint aminek addig képzelte. Végre kezdte tanárnak érezni magát, olyan embernek tehát, akinek számára a könyv a valóság, akinek megadatik a művészet méltósága, és mindennek semmi köze ahhoz, hogy emberként milyen nevetséges, gyenge vagy éppenséggel alkalmatlan. Olyan tudás volt ez, amiről nem beszélhetett, de ami megváltoztatta, miután szert tett rá, és ezt mindenkinek észre kellett vennie rajta.

*

12

Abban az évben, különösen a téli hónapokban egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy visszatér ebbe a valószerűtlen állapotba; bármikor képes volt leválasztani tudatát a testéről, amelyben lakozott, és úgy figyelni önmagát, mint egy furcsán ismerős idegent, aki furcsán ismerős dolgokat művel, azokat, amiket neki kellett művelnie. Olyan tudathasadásos állapot volt ez, amilyet azelőtt sohasem érzett; tisztában volt vele, hogy aggódnia kellene, de túl fásult volt, nem tudta elhitetni magával, hogy fontos. Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza.

Negyvenharmadik életévében William Stoner teste majdnem olyan szíjas volt, mint fiatalkorában, amikor kábán, megilletődve először járkált a kampuszon, amely sohasem veszítette el egészen a varázsát. Háta évről évre görnyedtebb lett, és ő megtanulta visszafogni mozdulatait, hogy kezének és lábának paraszti nehézkessége inkább látsszék megfontoltságnak, mint a csontjába ivódott sutaságnak. Hosszú arca idővel ellágyult; s noha a hús még mindig olyan volt rajta, mint a cserzett bőr, már kevésbé feszült rá kiugró pofacsontjára, megereszkedett a szeme és a szája körüli vékony barázdáktól. Változatlanul éles és tiszta szürke szeme besüppedt az arcába, okos elevensége félig már rejtőzött; valaha világosbarna haja sötétebb lett, a halántéka táján pedig foltokban szürkült. Nem sokat gondolt az évekre, nemigen szánta múlásukat; de amikor megpillantotta arcát a tükörben vagy a Jesse Hall ajtajának üvegében, enyhe megdöbbenéssel konstatálta a beállt változásokat.

*

17

Szenvtelenül, józanul szemlélte életét, amely mások előtt kudarcnak tűnhet. Barátságot akart, a barátság bensőségességét, ami megtarthatná őt az emberi fajban; két barátja lett, akik közül az egyik értelmetlenül meghalt, mielőtt ismertté válhatott volna, a másik pedig most olyan messzire hátrált tőle az élők közé, hogy… A házasság egyszeriségét, csendes összekapcsoló szenvedélyét akarta; megkapta, de nem tudta, mit kezdjen vele, és kimúlt. Szerelmet akart; megkapta a szerelmet, és lemondott róla, hagyta elveszni a lehetségességek káoszában. Katherine, gondolta.

– Katherine.

Tanár akart lenni, és az lett; de tudta, mindig is tudta, hogy élete nagy részében középszerű tanár volt. Integritásról álmodott, tisztaságról, amely önmagában teljes; kompromisszumokat talált, a hétköznapiság folytonos elterelő hadmozdulataiba ütközött. Bölcsességet vizionált, és a hosszú évek végén tudatlanságra lelt. És mi másra még? – gondolta. Mi másra? Mit vártál? – kérdezte magában.

Recenzió: https://litera.hu/magazin/kritika/ilyen-egyszeru-75955.html